Keresendő szöveg:


FÓRUMOK

Mindenmás


Új hozzászólás

Vajda László válasz erre 2009-03-23 10:15:42
Dolgainkról másképpen
avagy: borítsuk már ki a piXist! .. de... hogyan?
Kedves Attila és kedves András!
Kedves mind”nyáj”an!
Már nagyon vártuk! Nagyszerű, hogy elkezdődött!
Előre bocsátom, nagyon sok dologban egyetértek veletek. Hasonlatodat András, egyáltalán nem tartom hülyülésnek. Sőt...., örülök, hogy a megértést ilyen frappáns módon könnyíted meg. Azt gondolom, én is folytatom ezt a gondolatmenetet, de erről...........egy kicsit, később.
Először arról szeretnék beszélni, hogy mi okozza, és miért van bennem furcsa kettős érzés, mikor olvasom a bejegyzéseket. „Betelt a pohár” ©, „ Nyáj, pásztor, kutya,” ©
Egyrészt határtalanul örülök a ránézés bátorságának, és az őszinte véleménynyilvánításnak. A sokféle, és kendőzetlenül megfogalmazódó, életünket nehezítő körülmény leírásának. Érzem a megfogalmazásokban az aggodalmat, és a jobbító, féltő szándékot. Hangsúlyozom: nagy részükkel egyetértek. Ezen dolgok valóban nehezítik életünket, nem is kicsit, hanem nagyon. Dicséretes, hogy kezd kialakulni egy valódi diskurzus arról, hogy mennyi baj van, és hogy Ertsey Attila szavaival élve „az építészek szakmagyakorlása a szakadék szélére került”. Én is így érzem. Sajnos, háborús helyzet van: és a túlélésünkről van szó.
Másrészt szomorú vagyok, mert hiányzik a véleményekből az erő és a bölcsesség. Hogy miért érzem így, mert véleményem szerint nem fogalmazódtak meg ezekben valódi, egyértelmű célok, csak olyan dolgok, amik problémák, és nem megoldhatók, vagy kijavítandó hibák, és így akkor azok csak az elvégzendő feladatok számát növelik. Nem vizsgálják és nem adnak magyarázatot arra, hogy miért alakult ki a jelenlegi helyzet, hol követtünk el hibát, és mit kellene valóban tenni ezek ellenében, hogy életminőségünk garantáltan javulni tudjon.
Ezek, a teljesség igénye nélkül:
„Mire lenne szükség?
Deregulációra, vétójogra, a személyes felelősség és döntési kompetencia erősítésére, azonnal”
„Újra vissza kell szerezni a döntés jogát az életünket befolyásoló tényezők felett!” / Ertsey Attila /
„ Nevesítsük a dereguláció elemeit, mondjuk meg mi a fölösleges, mi az ostoba, mi a rossz és kártékony, aztán keressünk hozzá támogatót, előterjesztőt. Racionalizáljuk a jogi környezetünket, adjuk vissza a személyes felelősség értékét.”
„A politikai, jogi, gazdasági, társadalmi és kulturális környezet általános vizsgálata elengedhetetlen, az e fölötti vita gerjesztése nem csak szakmai, de értelmiségi feladatunk is.” / Horváth András /
„Van elég megoldandó feladat sok ember számára, lehet dolgozni.” / Eltér István /
Ott feszül mindegyikben a változtatás szükségességének igénye. Mindannyian érezzük, hogy valami baj van házunk táján, és türelmetlenek vagyunk, hiszen nem mennek túl jól dolgaink. Őszinteségre lenne szükség, hogy tisztázni tudjuk a kialakult helyzetet.
Most pedig szeretnék visszatérni a birkanyájra, mint példára:
Vizsgáljuk meg a nyáj, a pásztor és a kutya hármasát más szemszögből is.
Mit is szeretne mind három szereplő?
Hát, hogy jól érezzék magukat a bőrükben; és ténylegesen, mindannyian jól! De mi kell ehhez?
1. Ehhez semmi másra nincs szükségük semmint arra, hogy a birkák valóban jól éljenek, és ne csak vegetáljanak. Vagyis növesszenek vastag bundát, amit öröm nyírni, adjanak sok tejet, továbbá legyen gazdag a szaporulat. És mi kellhet ehhez? Hát biztosan kijelenthetjük, hogy a legfontosabb körülmény, a dús legelő.
2. Szükség van még persze arra is, hogy jó áron értékesíteni lehessen a gyapjút, a tejet vagy sajtot, stb. Ehhez pedig nem kell más, mint jó piac és a vásárlók által is honorált, értékes portéka.
Mi következik ebből? Véleményem szerint az, hogy a legfontosabb az elégedettség, a jó közérzet megteremtése, a vásárlók, felhasználók és a birkák körében.
Vagyis fő célunk kellene, legyen:
Jó közérzetünk biztosítása: társadalmi megbecsültségünk helyreállításával, növelésével.
Vagyis a legfontosabb feladat az:
1. építész jólétének megteremtése
2. építész presztízsének helyreállítása, növelése
Be kell, lássuk az elvégzett rengeteg munka ellenére, e két területen nem történt látványos változás az elmúlt időszakban. Az alapításkori nagy aktivitás érezhetően, érthetően lecsökkent a valódi cél hiánya miatt. A kamara megalapítása csak egy eszköz volt, és ahogy időben megyünk előre, ez egyre nyilvánvalóbbá válik, hiszen nincs meg a várt áttörés, javulás, életminőségünkben, így a cél hiánya kiüresedéshez, elkedvetlenedéshez vezet. Ennek is következménye nagyrészt, hogy óriási szakadék tátong a vezetőség és a tagság között. Hiányzik a kölcsönös bizalom, aminek következménye a kölcsönös hibáztatás. A vezetőség hiányolja az aktivitást és megértést, a tagság pedig a vezetőktől hatékonyabb és céltudatosabb munkát várna el. Ráadásul nem fogalmaztuk meg, hogy milyen vezetőség legyen hatalmon és azt sem, mit várunk el tőle. Vagyis elég nagy ma a képzavar, folyik az egymás melletti, feletti elbeszélés. Teljesen rossz és hibás mindkét irányban a kommunikáció. Ezért, valamint a közös célok hiányában, nincs és nem is lehet egyetértés, illetve együttműködés. Egyre inkább hiányzik a kreativitás, sőt a csapat, vagy „nyájszellem”.
Mindezekből együttesen következően, szükségszerűen lecsökkent, a közös cél iránti
elkötelezettség, vagyis a szakmai morál is.
Mellesleg, elegendő csak rátekinteni saját alapszabályunkra: garmadával olvasható a köz-, és érdekképviseleti feladatok sokasága, amit bevállaltan - irgalmatlan energiával és munkával - el is végzünk. És mégis, az általam vázolt, illetve gondolom mindannyiunk által vágyott célt még sem sikerült elérni, sőt mintha egyre messzebbre kerülne tőlünk. Megjegyzem az egyetlen aprócska mondat, ami közérzetünk jobbá tételét hivatott ténylegesen deklarálni alapszabályunkban, az a következő: „ a területi kamarákon keresztül védi a hazai építészek szakmagyakorlási, anyagi és erkölcsi érdekeit,” Hát ez bizony édeskevés. Mamut bürokrácia a bürokráciában és mindez a mi tagdíjunkból finanszírozva, ...!? Ha mindannyian ezt akartuk elérni, értem ez alatt a MÉK alapszabályában rögzítetteket, akkor sikerült. Ha viszont talán mást kellett volna, akkor célszerű lenne végre útirányt változtatni, mert én azt gondolom, hogy vagy csak zátonyra futottunk, vagy teljesen fordítva ülünk, lovunkon. És én momentán, nem tudom eldönteni melyik az igaz.
Azt gondolom tehát, hogy valódi célokkal könnyű lenne a lelkesültség megteremtése,
avagy annak helyreállítása!
Az általam megfogalmazott egyszerű, látszólag talán semmitmondó cél esetében, könnyű lenne végre ismét egyetértésre jutni, és együttműködni annak eléréséért, megvalósításáért, mert ezért érdemes dolgozni.
Mi kell még ahhoz, hogy ezt véghez is vigyük?
Semmi más, mint elhatározás, kőkemény marketing és kommunikáció mind a kamarán belül, mind pedig a társadalom irányába.
És hogy, hogyan és hogy, hogyan tovább?
Ezek után kellenek az eszközök: okosak és kemények! Mármint a stratégiai és a taktikai!
És még valami, ne felejtsük el: nagyon fontosak a tábornokaink is, akik legyenek feddhetetlenek, elkötelezettek és rendíthetetlenek a „harcban”, és profik a fegyverforgatásban, és akkor győzünk.
Nagyon fontos például, mielőbb megváltoztatnunk a társadalomban azt építészről kialakult torz, fars képet. Jelenleg a társadalom jelentékeny része az építészre, mint fontoskodó, okvetetlenkedő, szükséges rosszra tekint. A panel rengetegek kiagyalóival azonosít bennünket. Ha ezt, marketinggel sikerül megváltoztatni, akkor, - de csak akkor - a többség, és így egyre több önkormányzat is, szükségét fogja érezni annak, és lesz bizalma arra vonatkozóan, hogy kérje, és elfogadja az építész (ek) segítségét.
Fontos lehetne az „ÉV AUTÓJA” díj analógiájára -amit a FIAT 500-as nyert legutóbb- egy „DÍJ” ami nem a prémium kategória győzelmét hozza, és ezért nagyobb publicitást is kapna a médiában, az igazi reklámértéke miatt.
Összegzésül:
Szerintem is deregulációs folyamatra és őszinteségre van szükség. Határozzuk meg egyértelműen valós célunkat és ezt szem előtt tartva, hajtsuk végre az egyszerűsítést, változtatást, de azt minden szinten. Alkalmazzuk a „kevesebb-több” elvét, szabályzataink, működési és szervezeti struktúránk, valamint a szabályozás és visszacsatolás szintjein is. Vigyük véghez, és valósítsuk meg teljes egészében az elképzeléseinket. Be kell, lássuk, a bürokráciával szemben hatástalan fegyvernek bizonyult a bürokrácia, és ezért ezen a harcmódon sürgősen változtatni kell. Anyagilag és erkölcsileg is, még mindig kifáraszthatók, sebezhetők, összetörhetők vagyunk, és maradtunk. Ha nem teszünk ellene, a nyáj szétszéled, vagy a darabjaira hullik szét, és ezzel lehet, hogy bizonyos érdekcsoportoknak még örömöt is szerzünk.
Ezt akarjuk?
Én biztos vagyok benne, hogy nem! Akkor pedig, álljunk ki érdekeink védelmében! Kezdjük meg, vagy folytassuk a kemény munkát (harcot), érjük el célunkat! Akár gerilla módszerekkel is, de keressük meg végre azokat a dús legelőket, amiről álmodozunk, és amire már oly régóta vágyunk. Menjünk oda és mielőbb vegyük birtokba!
Vajda László Pécs, 2008.11.21. péntek
(2)

Horváth András válasz erre 2008-11-06 12:40:40
Nyáj, pásztor, kutya



A legkevesebb, amit mondhatok: a szívemből szólt Ertsey Attila, a Betelt a pohár című nyílt levelében! Az egyes részletkérdésekben van vitatkozni valóm, de a pohár, és annak betelése ügyében semmi. Átszakította a gátat, miszerint birkanyájként tűrjük ami velünk történik.

A birkanyáj domesztikált formájában három elemből áll: nyáj, pásztor, kutya. Nem nehéz kitalálni a hasonlatban a szerepeket, a pásztor = hatalom, a kutya = a jogi környezet. Hogy bármely eredményt is elérjünk valaha, ezek együttműködését kell vizsgálni, és nem lehet lebecsülni egyik elem érdekét, szerepét sem. A „jó pásztor” ideáját most talán ne erőltessük, bár erkölcsi tanítása nem ártana, ha eljutna az illetékesekhez. A pásztor szűk érdeke, hogy mi legelgessünk, ő meg levágjon, de minimum megnyírjon minket. A kutya rendet akar tartani, és mindenek előtt szolgálni a mindenkori gazdáját. De mit is tehet a nyáj? Azon kívül, hogy jámboran béget, azért van még némi mozgástere. Például összezárhat, aztán előre engedheti a kosokat, használhatja a szarvát, rúghat a hátsó lábával, megteremtheti a belső kommunikációját, és nem utolsó sorban bízhat az evolúcióban.

A hasonlattal való hülyéskedés után a lényegre! A politikai, jogi, gazdasági, társadalmi és kulturális környezet általános vizsgálata elengedhetetlen, az e fölötti vita gerjesztése nem csak szakmai, de értelmiségi feladatunk is. Megmaradásunk alap-pillére azonban mi magunk vagyunk! Ki kell lépnünk a magunk számára kreált kényelmes homályból, egyeseknek az elegáns (trendi) elefántcsont tornyukból. A homályban rengeteg kollégánk él, aki soha nem vette a fáradtságot, hogy körülnézzen a világban, nem megy el kiállításra, koncertre, szakmáját méretes szabóként műveli, soha nem vitatkozik, és gondolatait nem tudja rendezet formában közzétenni. (Hadd hivatkozzam az orvosok presztízsét fenntartó latin nyelven való beszédet, vagy a hatalmi pozíciót jelentő, és közvetlen fájdalmat okozó jogi bikkfanyelvet.) Meg kell állítani a közéletben a jogi-közgazdasági diktatúrát, helyre kell állítani a szakmák és hivatások becsületét és hitelét. Nem lehet megúszni, hogy az építészek megint helyet keressenek a közéletben, melyhez azonban felkészültség, műveltség, minőségi munkavégzés és kitartás kell. Hitelünk is csak akkor lesz, ha munkánk eredményeként épített környezetünk jobbá válik. Pécsiként jelzem, az ország nem csak Budapestből áll, és önkritikusan hozzáteszem: van élet Gyűrűfűn is. Amíg nem látunk ki a giga és mega-projektek üzleti bűvöletéből, és nem tartjuk fontosnak az Ertsey Attila által említett saját lakás építést, amíg hagyjuk, hogy üzletember-álépítészek és kontárok tömege gyakorolhatja szakmánkat, amíg képtelenek vagyunk elérni, hogy az élet minden szintjén településfejlesztési és építészeti kérdésekben hozzáértő építészek bevonásával döntsenek, ne sok jóra számítsunk.

Azért még egy csavart megengedve, úgy hiszem, a kutya közelebb kell álljon hozzánk, mint a pásztor – már ha birkák vagyunk. Hiszen mindketten négylábúak volnánk, próbáljunk tehát vele szót érteni. Kezdjük ezért a szabályok területén, és alkalmazzuk a „kevesebb-több” elvét. Nevesítsük a dereguláció elemeit, mondjuk meg mi a fölösleges, mi az ostoba, mi a rossz és kártékony, aztán keressünk hozzá támogatót, előterjesztőt. Racionalizáljuk a jogi környezetünket, adjuk vissza a személyes felelősség értékét. Ertsey Attila, és a számos hozzászóló által máris remek gyűjtemény van kialakulóban.

Hozzátenni valóm van bőven. Talán a hozzászólások adnak egy indító muníciót a vita továbbvitelére, és felszínen tartására. Jó lenne, ha a „Betelt a pohár”© felirat hosszan ott maradna a vezető címsorok között. A tematika kiszélesítésével tehát értelmét látom a konkrét probléma-gócok feltérképezésének.

1. A településrendezés mára inkább jogászkodássá vált, és egyre kevesebb köze van az építészethez. A jogi csűrcsavarok bizonyítottan a zavarosban halászók számára teremtenek nagyságrenddel jobb fogásra lehetőséget, mint a hivatástudattal, hittel és etikai tartással megáldott/megvert építtetők, tervezők számára. A paragrafusok, a bürokrácia, a bizottságosdi elrejti a személy felelősségét, és szinte sporttá teszi a határok átugrását, a szokásjog, a közösségi normák megszegését. Az utolsó szubjektív elem a normatívákra épülő jogi világunkban az Építési törvény emberhez méltó és esztétikus épített környezet kialakítására vonatkozó előírása. Ennek megítéléséhez szükség van a szubjektumra, a megfelelő kompetenciával felruházott építészre, vagy építészek csoportjára, már ha a végrehajtó hatalom betartja a törvényt. Még mielőtt ezt az utolsó ésszel, szaktudással megítélhető elemet is eltüntetik...

2. A főépítészi hálózat. A magyar települések nagyobbik része úgy menetel Európába, hogy nincs a településfejlesztést felügyelő építész szakember az önkormányzati szervezetében. A 3167 magyar település közül 340-nek van főépítésze, ami alig több mint 1%. Ez részben pénztelenség, részben szűklátókörűség, részben rosszul értelmezett önvédelem miatt van, ti. nehogy belelásson valaki a mi kis helyi uram-bátyám kapcsolatrendszerünkbe. Valójában viszonylag kis állami forrás aktivizálásával nagyszámú település lenne érdekelt főépítész (főépítészi feladatok ellátásával megbízott építész) foglalkoztatásában. Ki kell dolgozni a feladat ellátásához szükséges minimális alkalmassági feltételeket, meg kell teremteni a feladat presztízsét. Az már a mi ostobaságunk is, hogy nem fedezzük fel az ebben rejlő munkalehetőséget, hiszen kis települések csoportja akár eltarthatna egy építészt, aki a megbízás mellett elvégzi a kisebb-nagyobb tervezési feladatokat.

3. A tervező kiválasztása. A közbeszerzési törvény és a tervpályázati jogszabály szigorú kereteket ad a tervpályázatok kiírására. A nemzeti értékhatárt elérő szolgáltatások esetében – a bővítés, felújítás bizonyos esetei kivételével – tervpályázatot kötelező kiírni. Ennek ellenére a kikerülésnek számtalan technikája létezik (korábban alapított szerzői jog, a projekt kivitele gazdasági társaságba, projekt pályáztatás, simli, mutyi, stb.), melyek közül a nyílt közbeszerzési eljárás egy sajátos öszvér eljárás, mely azonban az épített környezetre és szakmánkra nézve mérhetetlen veszélyeket rejt. A közbeszerzési eljárást, a szakmánk minden korábbi tiltakozása ellenére sikerült odáig „fejleszteni”, hogy mára a tervező kiválasztása nyers és durva árversennyé vált. Ajánlom minden magára valamit adó kollégának, egyszer próbálja meg: kalkulálja ki az általa méltányosnak tartott árat, ossza el kettővel, és nézze meg az eredményhirdetést. A nyertes ennek a felét ajánlotta. Nem tudod annyira letolni a gatyádat, hogy ne ajánljanak mélyen alád!

Szakmánk sok év alatt sem tudta elérni, hogy a közbeszerzési eljárásban a referenciát ne darabszámra, négyzetméterre, beruházási költségre mérjék, hanem minőségre. A referencia legyen az árral minimum egyenrangúan értékelhető elem. Következik ebből, hogy a bíráló bizottságban (hasonlóan a tervpályázathoz) kötelezően részt kell vegyenek a szakmai szervezetek, akik ezt a szempontot meg tudják ítélni. Legyen minden kiírónak joga előnyben részesíteni azt az építészt, aki tevékenységével leginkább megérdemelte a bizalmat, hiszen a pénzüket bízzák rá.

Megoldás lenne a bajra a tervezési munkák versenyeztetésének egységes és önálló jogszabályban való rendezése, ahol a tervpályázat, a referencia pályázat, és a referencia és árverseny feltételei és bírálati szabályai kerülnének rögzítésre.

4. A közbeszerzési eljárás egyik legbizarrabb eleme, a szerző kizárása – az előkészítésben való részvétel miatti összeférhetetlenségi okokra hivatkozva - a kiviteli tervre meghirdetett ajánlattételből. Ha már az ostobaság létezik, hogy a tervezés stádiumait egyáltalán el lehet választani az eredeti tervezőtől, legalább a lehetőséget hagyják meg a versenyben maradáshoz.


5. A saját kamaránk (területi kamaráink) vizsgálata és folyamatos megújítása nem megkerülhető. Magam is tudom, bírálni könnyebb, mint konstruktívan cselekedni, ez azonban nem jelenthet védelmet a felelős pozíciókat vállalók számára. A kritika nem arra való, hogy megsértődjünk rajta, hanem, hogy elgondolkodjunk, és változtassunk. És ez igaz a kritika kritikájára is!

6. No, és a kamarai alapelvek. Mint barátom és társam Patartics Zorán ezt évekkel ezelőtt leírta: egy olyan szervezet, amely kényszerűen politikai környezetben civil szakmai célok érdekében tevékenykedik, nem kerülheti meg, hogy a maga számára stratégiát fogalmazzon meg. Tudom, hogy mindenki fél a maga számára a játékszabályokat rögzíteni, mert ez később csapda helyzetet is teremthet. Észre kell azonban vennünk, hogy ennek hiányában mások állítanak nekünk csapdát, kergetnek ellentmondásba, lehetetlenítenek el minket. El kell végre kezdeni kidolgozni a Kamarai stratégiát!

7. Területi kamarák megtartásának jelentősége több egyszerű szervezeti, vagy pénzügyi kérdésnél. A Budapesten kívüli szakmai élet feltételei rémisztően beszűkültek, az érdeklődés legfeljebb a nagyobb városokig ér el. Ez azonban azt is jelenti, hogy a helyi gondok soha nem fognak bizonyos lépcsőfokokat átlépni, tehát tanács, segítség sem fog érkezni „felülről”. A helyi építészek közötti kapcsolat utolsó lehetősége a területi kamara, mely még első kézből kapja az információt, és közvetlenül is érintett az ügyekben. Munkamegosztás, megértés, méltányosság, figyelem és szolidaritás szükséges, no és a tagok aktivitásának alapvető megváltozása.

A helyzet kicsit hasonló a kistelepülések intézményeinek racionalizálásához. Eltűnik az iskola, majd a posta, bezár a bolt, aztán elköltöznek az emberek. Ha a fővárosi rövidlátás hagyja meghalni a vidéki építészeti közéletet, akkor ő maga sem számíthat jobb bánásmódra a globalizálódó építészeti közegben. Az európaiság éppen abban rejlik, hogy a helyi értékeket kontextusba tudjuk helyezni. Csereszabatossá pedig akkor válunk, ha az érték az értékkel összevethető lesz.




Horváth András
idealista, építész
a Dél-Dunántúli Építész Kamara elnöke
Paks főépítésze
(1)

Dél-Dunántúli Építész Kamara | 7624 Pécs, Boszorkány u. 2. C023 | tel: 72/520-505