Keresendő szöveg:


Beszélgetés Dévényi Sándor építésszel
2008. szeptember 29., hétfő

Dévényi Sándor a nagy organikus építészek egyike, tevékenysége Pécsett és Budapesten egyaránt jelentős. Az alábbi beszélgetés során szóba került a nemzeti identitás, az osztrákok virágzó építészete, a tüzépbarokk igénytelensége, és a „Pécs Kulturális Főváros 2010” program hendikeppjei is.

Dévényi Sándor is a nagy organikus építészek egyike, tevékenysége Pécsett és Budapesten egyaránt jelentős, még autópályát is tervezett. Pécsett nevéhez fűződik a hetvenes években egyedülálló belvárosi rehabilitáció, a szocializmus építése és a panelek felhúzása közepette nem átallott polgári házakat megmenteni. De Pesten se tétlenkedett, többek között a Lágymányosi hidat és a Gellért téri díszkutat tervezte. Beszélgetésünk során szóba került a nemzeti identitás, az unalmas népnek tartott osztrákok virágzó építészete, a tüzépbarokk igénytelensége, a „Pécs Kulturális Főváros 2010” program hendikeppjei, és persze, hogy mit kezdjünk budapesti építészeti örökségünkkel, ami lassan agyonnyom mindannyiunkat, mint ama híres malomkő a Toldiban.

Pécs megúszta, Pest meg vergődik

– Az egyetem után még két évig, 1973-75 között az Ipartervnél dolgozott Budapesten. Azután miért jött vissza Pécsre?

– Mert hívtak. Hiszen én pécsi vagyok, és valójában hazajöttem.

– És rögtön belekerült az 1975-77-es pécsi belvárosi nagyszabású rehabilitációs programba. Akkoriban még javában dübörgött a munkás-paraszt szövetség, építették a szocializmust, és mint a gomba nőtt ki a földből a tízemeletes panelház. Nem lehetett semmi akkoriban két-háromszáz éves házakat rehabilitálni, ismét megtölteni élettel.


– Pécsett a Baranyatervhez kerültem. Az akkori városvezetés annyiban különbözött az ország többi településvezetésétől, hogy a városházán a második vonalban dolgozott egy fiatal, műszaki értelmiségi réteg, akiket egész egyszerűen hagytak dolgozni. A hetvenes évek közepén ez csoda volt, hiszen tudjuk, hogy Miskolcon mindent lebontottak, épp hogy a Széchenyi utca megmaradt. Győrben a lakótelep az óváros pereméig nyúlik, Debrecenben pedig mint a rákos szövet hol itt, hol ott ütik fel a fejüket a tízemeletes panelházak a gyönyörű, ódebreceni, földszintes cívis szövetből. Pécs ezt megúszta.

A városvezetés lustaságból vagy tudatosan hagyta élni azt a műszaki gárdát, amely akkor a városházán összejött. Én akkoriban kerültem ide, és kitaláltuk közösen, hogy valósítsuk meg a városrehabilitációt – még a kifejezés is újnak számított. Akkoriban főként rekonstrukcióról beszéltek, de hát annak a lényege a bontás és újjáépítés. Végigmentünk a Belvárosban tömbönként, hogy melyik épületből mit lehet kihozni, hogyan lehet az értékeket megmenteni. Akkoriban lett a belső városrész műemlék jelentőségű terület. Ez a munka nagyjából 1983-ig tartott. Akkor változott a városvezetés, tetterős, fiatal tanácselnök vette át az irányítást, aki lefejezte ezt a csapatot, kirugdosta az embereket. Állítom, hogy a város a mind a mai napig ebből a szellemi tőkéből él, hiszen átfogó, koncepciózus városrehabilitációs terv azóta nem született.

– Ami Pécsett sikerült, az Pesten miért nem akaródzik?

– 1980-ban átkerültem a Pécsi Tervezőhőz, ahol akkor már működött egy speciális rehabilitációs iroda, ezért mi kaptunk budapesti megbízásokat is. A mostanában állandóan cikizett Erzsébetvárosban, az ún. zsidónegyedben egy tömbre készítettünk tanulmánytervet. De nem lett semmi a rehabilitációs ötletből. A Hársfa utcáról van szó, itt volt a Hungária Fürdő is, de azóta az a tömb teljesen átépült, rengeteg házat lebontottak a környéken. A Continental Szállót ledózerolták a sarkon, amit mi megőrzésre javasoltunk.

– Miért nem lehet Budapesten megcsinálni a rehabilitációt?

– Meg lehetne. Nem én találtam ki a szlogent, hogy Budapest Európa eklektikus skanzenje. De nem halott, hanem élő múzeumvárosra gondolok. A Duna-part, az Andrássy út, és az itt álló épületeket jellemző építési periódus már a világörökség része. Csak ezt komolyan kellene venni egyszer. Az Andrássy út és környéke nemcsak a Paulay Ede utcáig tart, hanem kiterjed a Király utcára is. Végre minden értéket fel kellene mérni, és úgy rehabilitálni, hogy az a mai életnek megfelelő legyen. Ehelyett műemlékeket bontanak le. Ez azért tragikus, mert léteznek technikák a műemlékvárosok revitalizálására, csak ehhez több pénz kellene. Budapest unikális a világon, hiszen egy időben – a 19. század végén – épült ez a terület, a szecesszió és az eklektika ennyire egységesen nem maradt meg máshol. Ez az ami most veszélyeztetve van.
 
– Vannak, akik azt mondják, hogy az eklektikus stílus régi korstílusok utánzata, és valójában a város mindig a nagy fejlesztők zsákmánya volt, mindig is azt építettek, amit akartak. Ugyanez volt a helyzet a monarchiabeli aranykorban is.

– Ez annyira nem igaz, Budapesten létezett a Közmunkák Tanácsa. Olyan rendet tartottak a fővárosi fejlesztésekben, amit azóta sem tudott intézmény pótolni. Akkoriban Budapesten a homlokzatképzést szabályok határozták meg, így a homlokzat magasságára, az ablakok ritmusára, a nyílászárók körülbelüli méreteire az előírásokat be kellett tartani. Az igaz, hogy a keretes beépítést megengedték – ez mai szemmel nézve telekuzsora –, a gangos házak így alakultak ki. De a 19. század végén ez volt a korszellem, ezt lehet persze bírálni, de ezzel együtt a városfejlesztés nagyon szigorú és előrelátó szabályok rendszerében zajlott.

– Igen, de mi volt a titok? Hiszen akkor is urambátyám világa volt, mint most, a „dzsentrivilág” javában virult, a korrupció az egekbe szökött, elég csak Mikszáthra gondolnunk, ennek ellenére működött a Közmunkák Tanácsa, amely ki tudta vívni a polgárok tiszteletét.

– Az a világ valószínűleg szabályozottabb volt. Tehát mindennél van még rosszabb is.

 
Dél-Dunántúli Építész Kamara | 7624 Pécs, Boszorkány u. 2. C023 | tel: 72/520-505