Keresendő szöveg:


"Kritikai minták" - Pécs építészete 1998-2008
2009. február 9., hétfő

Kritikai mintákAz építészeti kiállítás 2008. december 29-én nyílt meg Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban és még 2009. február 22-ig megtekinthető. Az alábbiakban közzétesszük Szíjártó Zsoltnak a megnyitón elhangzott beszédét.

Kedves Érdeklődők,
 
mielőtt jelen kiállításról  szólnék pár megnyitó-szót, talán érdemes röviden e vállalkozás szellemi forrásvidékét feltérképezni, egy régebbi, illetőleg egy közelmúltbéli eseményt felidézve.  

1998 szeptemberében jött létre a Dél-Dunántúli Építész Kamara szervezésében a Pécsi Galériában a Kortárs pécsi építészet 1980-1998 című kiállítás, amely közel két évtized városépítészetének eredményeit próbálta bemutatni és – a követő katalógussal  együtt – dokumentálni. A vállalkozás széles körű részvételen alapult, élénk kritikai visszhangot keltett, de talán legfontosabb eredménye mégis az volt, hogy létrejött; s innentől kezdve olyan viszonyítási pontnak tekinthető, ahonnan a későbbi korok hasonló jellegű vállalkozásai kiindulhatnak, amire építhetnek.

Nem is olyan nagyon régen, 2006 telén volt látható Pécsett a Hattyúházban a 15 év tranzit: magyarországi kortárs építészet 1989-2004. 13 épület |27 építész | 70 perc című építészeti vándorkiállítás , amely a rendszerváltás óta eltelt időszak építészeti fejleményeit próbálta egy szubjektív leltárban foglalni és némileg formabontó módon, a multimediális performansz nyelvén elmesélni.

Ha ebből a hagyománytörténetből indulunk ki, akkor mondhatjuk azt, hogy jelen kiállítás is valamifajta dokumentációval, leltárral kísérletezik. S valóban: a katalógust felütve, az előkészítő szövegeket olvasva, rábukkanhatunk a leltárak talán legjellemzőbb tulajdonságára, a számokhoz fűződő szenvedélyes viszonyra. Már az előző kiállítás is kinyilvánította ezt a vonzalmat; katalógusa – előttem rejtélyes, talán csak számmisztikailag magyarázható módon – pontosan 111 tételt tartalmazott, míg a jelen válogatás 50 épület, objektum, térátalakítás közül emelt ki 10-et. Persze azonnal felvetődik a kérdés: 10 év alatt sok ez az építészeti jellegű esemény vagy ellenkezőleg, nagyon is kevés (évente 5, két-három havonta egy épület a városban, a város környékén)?  

De folytathatjuk tovább leltárt, annál is inkább, mivel nem csak épületekről van szó – hanem pénzről is: ezen objektumokra összesen, 26,5 milliárd forintot fordítottak az elmúlt évtizedben, amelyből ha kivonjuk a Zsolnay Kulturális Negyed jelen pillanatban inkább fikcionális, semmint ténylegesen 12 milliárdját, valamint az Árkád 10 millárdos költségvetését, akkor is marad 4.5 milliárd forint. És mivel döntő többségükben középületekről – oktatási intézményekről, közterekről, bíróságról van szó – ez közpénz, mindannyiunk pénze, amivel az önkormányzat(ok), minisztérium(ok) sáfárkodtak. Sok ez vagy kevés – ez a leltár önmagában nem, csak más városokkal való összevetésben végezhető el.

De nézhetjük mindezt másképpen is, hiszen a kiállítás nem csupán dokumentáció, hanem valamifajta idő-kapszula, amely az idő titkos történetéhez is fontos adalékokat szolgáltat. Tudatosítja például azokat a kulturális megszokásainkat, amelyek az idő társadalmi kezeléséhez kapcsolódnak – jelen esetben például azt, hogyan jelölünk ki a homogén idő-kontinuumon belül kitüntetett pontokat, miképpen állapítunk meg korszakokat? Ki és milyen úton-módon rögzíti ezeket a koordinátákat? És miért pont az 1998 és 2008 közötti időszakot pásztázza a válogató tekintet? Korszakhatárnak tekinthető-e bármelyik a két dátum közül? Ha igen, melyik és miért: milyen korszakok záródtak le, melyek kezdődtek el? A bevezetőben említett kiállítások esetében a helyzet meglehetősen egyértelmű volt: a rendszerváltás számított ilyen kiindulási vagy kristályosodási pontnak. Jelen esetben találunk-e ilyen viszonyítási keretet – vagy majd a közeljövő dönt erről?

Továbbá: a 10-es számrendszerben szocializálódott kulturális megszokásainkon kívül van-e valamilyen egyéb – akár szakmán belüli, akár kívüli – ok, hogy éppen 10 évről készüljön egy ilyen áttekintés? Megragadhatók-e ennyi idő alatt építészeti tendenciák – érzékelhetők-e új stílusok, felfogások megjelenése, netán észlelhetők generációs átrendeződések?

A kiállítás ugyanakkor nem csak épületeket dokumentál, nem az időhöz fűződő furcsa kapcsolatunkra reflektál, hanem magáról a szakmáról is szól, amely az utóbbi 10 évben jelentős változásokon ment végbe. Végigpillantva a közbeszéd átalakulásán, szembetűnő, hogy az építészettel összefüggő kérdések mindinkább jelen vannak különböző társadalmi diskurzusokban, s az építész szakmán belül, s a tágabb holdudvarban is hangsúlyosak ezek a szakmai-önszerveződési folyamatok. A KÉK rövid, de annál viharosabb életútja, fontos kezdeményezései, az Építészfórum meglepően gyors intézményesülése, új építészet-elméleti könyvsorozatok elindítása csak néhány látványos példa minderre. Vagy éppen az építészeti kritika megjelenése, amelynek egyik fontos fóruma – az Echo-folyóirat – éppen a kiállítás helyszínén, Pécsett működik. De említhetnénk a különböző – sokszor meglepően színvonalas, a kurrens külföldi történéseket érzékenyen recenzáló – építészeti, urbanisztikai blogok megjelenését is, melyek együttesen olyan intellektuális mozgásokat indukáltak, amelyekhez e kiállítás is sok szálon kapcsolható.

Így például jelen rendezvény helyszínének kreatív kiválasztása is ezt a sajátos szakmai-kritikai önreflexiót jeleníti meg: 10 évvel ezelőtt még az a hely sem létezett, ahol ez a kiállítás megvalósul, miközben maga az installációs tér is az egyik kiemelt témája a kiállításnak. De jelen van ez a fajta a nyitás a koncepció legmélyén is – kibővült az a horizont, amelyet az építészeti tekintet pásztáz: így jelenhetett meg a bemutatott anyagban a városon túli tér, a közvetlen agglomeráció felé építészete, vagy eshet szó azt építészeti kéréseken túl városszociológiai problémákról, mint ahogyan újdonság a „használó” személyének (egyelőre még inkább csak posztulált, semmint empirikus) megjelenése is.

Amíg a 10 évvel ezelőtti kiállítás egy meglehetősen formális rendezőelvet választott magának, amikor a városi térben való elhelyezkedésük szerint csoportosította az építészeti objektumokat, addig jelen kiállítás kurátora inkább különböző tartalmi rendezőelvekre felfűzve próbálja az elmúlt évtized történetét elmesélni, (s itt a narrativitás fontosságát is érdemes kiemelni). Legalább három rendező-szempont mentén próbálja a kiállítás bemutatni az utolsó 10 év városépítészetét – egyrészt azokat az építészeti objektumokat emeli ki, amelyek valamilyen ok miatt város-szerkezeti, városszociológia jelentőséggel rendelkeznek, másrészt azokat állítja előtérbe, amelyek belső, szakmai mércék szerint fontosak, illetőleg –harmadrészt – azokra az épületekre irányítja rá a figyelmet, amelyek történeti szempontból érdekesek (azaz az adott építész, irányzat életútját, viszonyrendszerét tekintve relevánsak.)

Nagyon fontos szerepet játszik a koordinátarendszer felvázolásában a kiállítás és a katalógus címében is olvasható „minta”, „mintázat”-fogalma – a karcsú katalógust lapozgatva néha olyan érzésünk van, mintha egy monumentális építészet-elméleti antológia utolsó kötetét tartanánk a kezünkbe, ahol a szerző megkísérli számbavenni az építészet meghatározásának, kulturális jelentéseinek legfontosabb XX. századi kísérleteit. A lista – akárcsak a kiállításon bemutatott épületek közelítésmódja – meglehetősen impozáns: az épület mint szobor, installáció, az épület mint reprezentáció, mint valamifajta utópia kifejeződése, egy történet/mítosz elbeszélése, egy hely létrehozása, vagy ellenkezőleg: egy nem-hely megteremtése.
    
Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a kulturális minták szerepével, jelentőségével – etnológusok, mint Ruth Benedict, Margaret Mead vagy éppen Claude Levi-Strauss, szociológusok, társadalomtörténészek. mint Michel Foucult és Pierre Bourdieu, művészettörténészek mint Erwin Panofksy, Aby Warburg próbálták a problémát körüljárni, amely a kurrens kultúrakutatás egyik alapvető kérdésévé vált: miképpen azonosíthatók be a mindennapi életünket, cselekvéseinket, esztétikai ítéleteinket, társadalmi normáinkat meghatározó különböző alapminták, kulturális jelentések, milyen láncolatokon, intézményeken keresztül hatnak, az adott hely, társadalmi-kulturális környezet miképpen módosítja hatásukat?

Maga a kiállítás is e kérdések sorát szaporítja, amelyekre  végsősoron talán a kiállítás-látogatóinak – saját magunknak – kellene akárcsak időlegesen választ találni? Mit is jelentenek ezek minták számunkra, városlakók számára, mit az építészeknek? Mely minták azok, amelyek feltűnően nincsenek jelen ebben a lokális kontextusban, melyek azok, amelyek esetleg túlreprezentáltak? Melyek azok, amelyek pusztán reprodukálnak, lemásolnak máshol jelenlévő tendenciákat, melyek azok, amelyek esetleg tovább is gondolnak, alkotó módon továbbfejlesztenek elképzeléseket? Tovább: kinek a mintáiról van szó? A kurátor állapította meg ezeket, a szakmán belül jöttek létre? Vagy esetleg léteznek az építészeten kívül is, afféle tágabb kortörténeti folyamatok objektiválódott megjelenési formáiként; afféle mém-ekként? Van-e különbség a „kulturális”, az „építészeti” és a „kritikai” minta között? Miért nevezhetők ezek „kritikai” mintáknak?  

És lehetne még tovább sorolni a felmerülő kérdéseket, de egy választ már biztosan tudunk: azt tudniillik, hogy azért kellett létrehozni ezt a kiállítást, hogy szembesüljünk ezekkel a problémákkal. A többi kérdésre pedig: hát keressük közösen a válaszokat. Ennek jegyében szeretném figyelmükbe ajánlani a kiállítást.

Pécs, 2009. február 9.                            Szijártó Zsolt

Kapcsolódó hírek:
Pécs építészete 1998-2008
    

Dél-Dunántúli Építész Kamara | 7624 Pécs, Boszorkány u. 2. C023 | tel: 72/520-505